Az 1867-es kiegyezés előkészítésében a magyarok ügyét támogató Erzsébet királyné névnapja a koronázást követően hamarosan nemzeti programmá vált az országban. 1868-ban a Vasárnapi Ujság még csak a Nemzeti Színház díszelőadásáról számolt be, (a nézőtér teljes kivilágítása mellett adták elő ifj. Bertha Sándor Koronázási hymnus című művét). Négy évvel később, 1872-ben ugyanitt már arról adtak hírt, hogy a főváros minden templomában Istentiszteletet tartottak. A királyi család ekkor Gödöllőn ünnepelt: a kastélytemplomban tartott mise után a királyné fogadta gróf Lónyay Menyhért miniszterelnök jókívánságait, aki az udvari ebéden is részt vett.
1874-re a fővárosi ünnepség már egésznapos protokoll-eseménnyé bővült: „A várbeli plébánia-templomban Simor herczegprimás mondta a nagy misét, fényes egyházi segédlettel, s jelen voltak a miniszterek, a polgári és katonai hatóságok; a fővárosi törvényhatóságot Ráth Károly, Kammermayer és Gerlóczy képviselték. Ugyanők az isteni tisztelet után a belügyminiszterhez mentek, s kérték, hogy a polgárság meleg üdvözletét juttassa a királyné tudomására. A belvárosi templomban pedig a törvényszékek, árvaintézetek, (melyek a királyné pártfogását és jótékonyságát élvezik) voltak képviselve. A középületeken, a konzulságok lakásán s a kikötő árboczain lobogók lengtek. A nemzeti színházban díszelőadás volt s a Romeo és Júlia operát adták elő.” Erzsébet azonban mindebből személyesen semmit sem tapasztalt, mivel a vadászati szezon miatt az 1870-es években rendszerint Gödöllőn töltötte névnapját. A gödöllőiek mély tisztelettel és szeretettel vették őt körül, hiszen személyesen is érzékelhették a királyné jótékonyságát, segítőkészségét. Ezért köszöntötték őt fáklyás szerenáddal, amit a királyné a kastély erkélyéről hallgatott meg.
A kastélyon belüli, családi ünnepségekről gyakran megemlékezett naplójában Erzsébet udvarhölgye és hű kísérője, Festetics Mária grófnő is, aki a névnapok évről évre ismétlődő formalitását meglehetősen unalmasnak tartotta. A ceremónia egyhangúságát a királyné szeretett, közvetlen személyisége tette számára ünneppé. „A császárné neve napja! A szokásos kis előgratuláció után a hivatalos felállás következett. A mise előtt kedves szavak Őfelsége a császárné részéről. Majd családi ebéd, (…), tószt következett, mint minden évben a szokott előírás szerint. Milyen unalmas ez!”– írta 1880-ban. Két évvel később pedig: „Az egyetlen üdítő ilyenkor az „Ő” kedves tekintete, meleg szava!”
A gödöllői névnapok sorából érdekességként kiemelhető az 1884 évi, amikor Mária Valéria az általa írt, Makrancos című, két iskolás lányról szóló egyfelvonásos darabot adta elő barátnőjével, Amália bajor hercegnővel édesanyja tiszteletére, a kastély dísztermében.
Erzsébet királyné kegyetlen halálát (1898) követően a névnapi megemlékezések tovább folytatódtak. Gödöllőn a huszadik század első éveiben az ünnepség mindig misével kezdődött a kastélytemplomban, majd az 1901-ben felállított Erzsébet-szobornál folytatódott, a helyi iskolások közreműködésével. A Gödöllő és Vidéke 1912. november 21-i beszámolójából kiderül, hogy a királyné névnapja ekkor iskolaszünet volt!
Még az első világháború éveiben is felbukkan ez az ünnep a helyi sajtó hasábjain, majd a háborút követő szűkös esztendőkben már ritkábban találni hírt róla. 1933-ban azonban a gödöllői leánycserkész csapat úgy döntött, hogy Erzsébet királyné nevét veszi fel, s ezután majd minden évben megemlékezik róla. „A gödöllőieknek ez a név valamikor nagyon sokat jelentett. Ezen a napon sok-sok éven keresztül a gödöllői házak ablakait szegény és gazdag egyaránt kivilágította, hogy rajongásig szeretett királynénk névnapját kellőképpen megünnepelje. Gödöllőnek nem csak királynéja volt, hanem szerető szívű édesanyja, a szegényeknek gyámolítója, a hozzáfordulóknak szószólója.” – írta ekkor, 1933-ban a Gödöllő és Vidéke.
Az Erzsébet-napokon kivilágított Gödöllő szép látvány és kedves hagyomány volt. Talán érdemes lenne feleleveníteni…
Faludi Ildikó
